|
Batyu emlékére.
Kriszta anyu 2005.05.26. 19:40
Egy villanás volt az élete csupán, de emlékét megőrizzük
BATYU
 Batyu volt az első kutya, aki ha nem is velünk élt, de többé-kevésbé magunkénak is tekinthettük, hiszen a nagyszülőknél nevelkedett. Hosszú éveken át „fűtöttük” őket, részben persze önös szándéktól vezérelve , hogy igenis kell nekik kutya. Egyszer aztán rászánták magukat és befogadtak egy kis fekete gombócot, aki sógornőnk családjánál született.
Batyunak már a neve is történelmi, mert amikor a férjem katona volt, az ő századuknál „szolgált” egy Batyu névre hallgató kutyus, aki minden létszámellenőrzésnél ott ült a sor végén és minden látogatásnál megjelent, hogy bezsebelje a különböző lepottyanó finomságokat. Apósom már akkor elhatározta, hogy ha egyszer lesz kutyája, így fogja elnevezni. Nos, ez az elhatározás már nagykorú lett, mire megvalósult – de Batyut az első pillanattól mindannyian szerettük.
Valahogy furcsa egyvelege volt ő a kutyának és az embernek – mindkettő jó tulajdonságait viselte, a rosszakat pedig nem… (na jó, a kutyáknak nincsenek is rossz tulajdonságaik, tudom ). Szóval Batyu egyetlen rossz tulajdonsága az volt, hogy éjjelente sokat ugatott, de egy vidéki kerti kutyának jár ennyi, nem?
Megható jelenet volt, amikor Lizzyt először vittük el hozzájuk (Lizzy kb. fél éves, Batyu pedig 2,5 év körüli volt akkoriban.) – az első pillanattól kezdve örömmel fogadta, mondhatni még a széket is leporolta, mielőtt Lizzy leült volna. De persze nem ült le…inkább nagyokat játszottak, együtt őrizték a házat.
 Ha Lizzy kiásott valami rejtett kincset, Batyu még csak rá sem morgott. A kedvenc velőscsontját is megehette az orra előtt… Együtt ittak a vödörből, amit Lizzy alig ért fel és még sorolhatnám… Aztán ugye ott volt az esküvő, amiről már olvashattatok és persze Batyu szeretett (volna) élni férji jogaival is - tette mindezt igencsak muris hörgések közepette…
Amikor az autónk megállt a kerítés előtt, Lizzy már az ablakon keresztül is ugrott volna ki, Batyu pedig dugta volna ki hozzánk a fejét. A Bucifejét, ahogy a mama mondta…
Anyósomékkal sokat járt kirándulni, boldog volt, ha velük tarthatott. A környéken is szeretett sétálni, főleg, ha a közeli tó mentén szuper fetrengeni alkalmas helyekre lelt…
Ha simogatásra vágyott, felugrott a kis asztalra a kertben (ez még az enyém volt kiskoromban), mert a Mamának így nem kellett lehajolni hozzá. Kedvenc gumimalacát magasba dobta magának és így játszott vele – de aludni is vele ment. Amikor a malac leamortizálódott, nekiadtuk Lizzyét, hogy ne kelljen műanyag palackkal aludnia
Sorolhatnám még az emlékeinket, de az túl sokáig tartana…
Váratlanul ment el, alig volt 5 éves…Nem tudni pontosan, mi történhetett de tulajdonképpen talán mindegy is…mert az úgysem hozná vissza… Nem is tudom, mikor láttam utoljára ennyire szomorúnak anyósomat és apósomat… és persze mi is megsirattuk őt…
Remélem, hogy az örök vadászmezőkön már boldogan szaladgál és néha lenéz ránk, hogy lássa Lizzyt, akinek mindig hiányozni fog
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
